Petőfi Sándor versei
Tartalom: 1. Petőfi Sándor: Anyám Tyúkja 2. Petőfi Sándor: Füstbe ment terv 3. Petőfi Sándor: Szeptember végén 4. Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet... 5. Petőfi Sándor: Nemzeti Dal Anyám tyúkja Ej mi a kő! tyúkanyó, kend Itt szaladgál föl és alá, Dehogy verik, dehogy verik! Ezért aztán, tyúkanyó, hát Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Ezután is jó légy, Morzsa, (Vác, 1848. február.) Füstbe ment terv: Egész uton – hazafelé – Mit mondok majd először is S jutott eszembe számtalan S a kis szobába toppanék... (Dunavecse, 1844. április.) ___________________ Szeptember végén: Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Elhull a virág, eliramlik az élet... Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, ___________________ Egy gondolat bánt engemet… Egy gondolat bánt engemet: (Pest, 1846. december.) _____________________ Rabok voltunk mostanáig, Sehonnai bitang ember, Fényesebb a láncnál a kard, A magyar név megint szép lesz, Hol sírjaink domborulnak, (Pest, 1848. március 13.)
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’...
Anyám egyetlen jószága.
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
